Idegenvezetés egy kis meglepetéssel

 

A neten találtam, hogy a rovinji Tourist Office (ők úgy hívják, hogy Tourist Board) városnéző túrát szervez szombat estére. Milyen szerencse, hogy már itt vagyok, és hogy belefutottam ebbe az információba. Regisztrálni kellett, és megadni, hogy milyen nyelven (horvát, angol, német) kérem a vezetést.

A találkozó a információs iroda előtt volt. Kiderült, hogy az angolos csoportba csak nyolcan jelentkeztek (a németesbe 16-an, a horvátba meg vagy harmincan). Szóval egy kis csoportos, VIP vezetést kaptam. Már jól kezdődött. Azután meg az idegenvezető csuda jó dolgokat mesélt. Jól kiegészítette az útikönyvből és a netről szerzett ismereteimet. Például az óvárosban, egy-egy kis kávézónál, étteremnél olyan érdekességeket mesélt, amit nem lehet máshonnan megtudni, csak ha itt él az ember, vagy már végig járta az összes helyet.

Van olyan bár, ahol a víz felé néző terasz, vagy inkább szikla olyan kicsi, hogy asztalok és székek sem férnek el. Itt a sziklákra helyezik a poharakat, minden ital „on the rocks”, és mindenütt kis mécsesek és gyertyák égnek. Egyébként is megragadnak minden lehetőséget, ha egy zsebkendőnyi területen ki lehet látni a tengerre.

A Monte étterem kapta az első  Michelin-csillagot az Isztriai-félszigeten. Erre nagyon büszkék a helyiek. 

A bejáratnál elhelyezett étlapon látszik, hogy három menüt készítenek. Mindegyik hat fogásból áll, és az ára csekély 1144 kuna, azaz 152 euró, vagyis 60 ezer forint. De nyugodjon meg mindenki, mert magatok is összeállíthattok az étteremben egy három fogásos ételsort az elkészített ínyencségekből 844 kunáért, vagy egy négy fogásost 944 kunáért (azaz röpke 44 ezer vagy 50 ezer forintért). Na ugye, hogy összefutott a nyál a szájatokban! 

Sétánk során felmásztunk az óváros legmagasabb pontjára a Szent Eufémia-székesegyházhoz.  Itt olvashatsz a Szent Eufémia-székesegyházról.

A torony tetején áll Eufémia 2-3 méter magas fa szobra, amely ha fúj a szél elfordul a szerkezeten. Állítólag a régi emberek innen tudták, hogy milyen idő következik. Mintegy azt is megjósolta, hogy jön-e a bóra, a télen fújó rendkívül hideg szél. Az isztriai emberek nem füstöléssel tartósították a kolbászféléket, hanem kitették a szélbe, az szárította ki őket.

A neten is olvastam, hogy "a templom ismert, forgalmas búcsújáró hely, hogy minden év szeptember 16-án (Eufémia halálának napján) hívők tízezrei keresik fel, hogy sorsuk jobbra fordulásáért, illetve egészségük javulásáért imádkozzanak a szenthez". Azt azonban a túrán hallottam, hogy ezen a napon mindig kinyitják a szarkofágot, ahol nem Eufémia csontjait látják a hívek, hanem egy faragott műtárgy van elhelyezve. Az idegenvezető azt is elmondta, hogy aki megérinti a kő koporsót és kíván valamit, annak a kívánsága valóra válik. Naná, hogy nem hagytam ki…

A festményen azt ábrázolta a művész, amint Eufémiát az oroszlánok elé vetik a keresztény hite miatt, de a vadak nem bántják:

Ezen a képen Eufémia koporsójának csodás partra vetődését ábrázolták. A legenda szerint egy kisfiú álmodta meg, hogy a hatalmas kő szarkofágot hogyan lehet a székesegyházba felvinni.

A túra során egy kis vendéglő mellett elhaladva a teraszról énekszót hallottunk. 

Kiderül, hogy kifejezetten a séta részvevői kedvéért egy csoport helyi olasz és horvát dalokat énekelt, olyanokat, amilyeneket a munka közben énekeltek a halászok és az asszonyok a halászatok után, vagy a cigaretta gyárban, vagy a szardínia üzemben. Azzal a különbséggel, hogy a munka közben nem hangszerkísérettel adták elő a dalokat, mert mindkét kezükre szükségük volt, hanem a hangszerek hangját is dúdolták, zümmögték.

Ennek a szokásnak a részleteit a Batana Múzeumban is láttuk a túra elején. Íme az egyik hajó makettje a múzeumban. Délelőtt ilyen hagyományos hajókkal (persze eredeti méretű hajókkal) zajlott a Regatta az egyik móló és Katherina-sziget között. 

A batana szó azt jelenti, hogy "csattanás a vízen", az a hang, amelyet a hajó ad ki, mivel nem íves, hanem lapos a feneke. 

A csónakok mérete igen változó. Minden halász akkorát készített, amilyen hosszú volt a házának a földszintje. Ugyanis télen építették a csónakokat saját maguk számára a házukban, amikor nemigen tudtak kimenni a tengerre. 

Valamikor régen minden csónak vitorlája fehér volt, de az asszonyok megunták, hogy ilyen unalmasak a vitorlák, ezért mindegyiket más-más színűre festették. Ennek meg a férfiak nem örültek, mert ettől kezdve az asszonyok mindig tudták, hogy a férjük mikor van kinn a vízen és mikor van már a kikötőben.

Ennek a vitorlafestésnek a hagyományaként a gyerekek a regatta idején vitorlát festenek. én már csak egy száradó vitorlát láttam, mert ezt lekéstem. A regattát azonban nem. Hát, mindent nem kaphatok…

A sok-sok információt szinte fel sem tudom idézni (fel tudnám némelyiket, de nem untatlak benneteket), inkább még egy utolsó részlet, amitől ez a városnézés egyáltalán nem egy szokványos séta volt: városnézés borkóstolással!  

Egy kis utcából egy borászat lerakata nyílott. Itt a mi kis nyolc fős csoportunkat, majd később a többi csoportot is a tulajdonos fogadta. Először egy helyi fehér bort, Malvazijat kóstoltunk és „elemeztünk”, majd a vörös Terant. Közte sajtot csipegettünk. 

Majd jött az olívaolaj kóstolása. Kis kupicában volt az extra szűz olívaolaj, melyet a tenyerünkben meg kellett melegítenünk, a szokásos módon megforgatni, megnézni a színét, megszagolni, hogy fű illatú-e, majd kortyolgatni. Ez már sok volt nekem. Ki hallott már olyat, hogy olajat igyunk!

A kóstoló után átvittek minket egy másik helyiségbe, amely 120 éve még egy pékség volt (a falban bent voltak még a régi kemencék). Itt a „helyi szegény emberek édességét” kóstoltuk, a „supét”.

Ez úgy készül, hogy felforrósítják a bort, hozzáöntenek az olívaolajból, pirított kenyeret tördelnek bele, majd melegen egy speciális kis csőrös kerámiaedényből kanalazgatják. Ha elfogyott a kenyér belőle, akkor újra tesznek bele. Jól be lehet csípni tőle.